Harmincas éveim vége felé járok, így különösebben nem tartottam tőle, de azért lehet hallani mindenfélét. Ötletem sincs hogyan és mikor, de elkaptam a vírust, s egyedül vészeltem át.
A negyedik napon jött a tudatomba egy olyan érzés, hogy belekerültem.
Hogy ez valóban az, amiről most mindenki beszél.
Bár nem olvastam sokat a tünetekről, de ez a belső megérzésem valahogy biztosabb volt, mint a cikkek az interneten. Olyan érzés volt, mintha megszólaltak volna bennem lelkesen a kis víruskák: „Szia Juli, igen, mi vagyunk, itt vagyunk!!! Ééés most el is kezdjük itt a kis munkánkat! ;) Végre testközelből fogsz ismerni bennünket, nem kell többé a homályban tapogatózni, saját bőrödön tapasztalod meg!”
S ettől egyszerre éreztem kíváncsiságot, egy kis haragot magam iránt (vajon melyik volt az a rossz mozdulat, az a mulasztás, ahol ezek bekúsztak?!) és egy végzetszerűséget is, ami ellen nem érdemes semmilyen módon ellenkezni, csak figyelni érdemes, de azt annál jobban. Nyugalmat is éreztem, mert biztos voltam benne, hogy mi ez, annak ellenére, hogy a teszteredmény bizonyossága csak 5 nap múlva lett meg.
Úgy éreztem kaptam valamit, így hát illik valamit kezdeni is vele…
S aztán napról-napra leírtam miket tapasztalok.
Rákövetkező éjjel végiggondoltam azt, hogy ha ez tényleg koronavírus, akkor a szervezetem belekezd az eddig benne sosemvolt antitestek legyártásába. Ez megijesztett. Úgy éreztem, most tanulnom kell, és mi van ha már nem tudok?… Aztán világossá vált előttem: a szervezetembe bele van kódolva, hogy ellentmondást nem tűrve, következetesen, mind egy szálig eltüntesse a betolakodókat.
S még ha én nem is érzem a topon magam, de példát vehetek a szervezetemről, ahogyan az gondolkodik.
Egy beszélgetést folytatok le küszködve a kínzó derékfájással: „Én a Magasságbéli gyermeke vagyok. Ezt a testet, amit kaptam, én kaptam Tőle, ajándékba, hogy itt a Földön ebben éljek, és ebben tapasztaljam meg az Ő szeretetét. Senki más nem jöhet be, csak olyan, aki nekem jót akar. Kötelességem benneteket, betolakodókat mind egy szálig likvidálni innen. Takarodjatok! Egy sem maradhat meg belőletek! Itt csak én lehetek, és Az, aki szeret.”
Megkönnyebbülést jelentett az a fordulópont, mikor a tünetek súlyosbodásánál eldöntöttem, hogy innentől szándékoltan pihenek: szabályba vettem magamnak, hogy délben kelek és csak a legszükségesebb dolgokra fordítok energiát. Lemondok a terveimről, a mának élek, és keresem, ami jó nekem. Megnéztem, mennyi pénz van a számlámon (egyéni vállalkozóként sajnos akkor van pénz, ha leadom a munkát), s megállapítottam, hogy nem sok, de két hétre elég lesz. Eldöntöttem hát, hogy valóban kinyújtózkodom addig, amíg a takaróm ér – próbát teszek, mi van akkor, ha eldöntöm, hogy innentől két hétig kikapcsolom az aggódást.
Sikerült.
Rég nem csináltam ilyet. Elkezdtem tv-t nézni, és előadásokat hallgatni módszeresen, ami teljesen szokatlan volt, szinte sosem csináltam ilyet az elmúlt 25 évben, ennél nemesebb dolgokkal próbáltam foglalkozni, de be kellett látnom, betegen és fáradtan nagyon jó más emberek jól megfogalmazott mondanivalóit nézni azzal a céllal, hogy most csak táplálkozom.
Pozitív tapasztalat volt még az is, hogy mikor valaki mit sem sejtve megkeresett, mi újság velem, és én elmeséltem, amennyire tudtam, mik vannak, inkább egy humoros történet lett belőle; s aztán mindig volt elég ember, aki felajánlotta, hogy bevásárol.
Jó érzés volt a lábtörlőmön időről-időre találni valamit.
S aztán, ahogy egyre jobban lettem, és ahogy szorgosan gyártotta a szervezetem az antitesteket, kisebb dicsőségvággyal arra gondoltam, a plazmámban kialakult ellenanyaggal majd életeket is menthetek, hiszen az intenzív osztályon fekvő COVIDos betegeknek ez sokat segít, így olvastam. Mire a gyógyulás után szükséges napok leteltek, s felhívtam őket, hogyan is adhatnék, azt mondták a vérplazmások, hogy erre a célra csak a férfiak plazmáját várják, a nőkét csak a gyógyszeripar tudja felhasználni. S nőket most nem is fogadnak bevizsgálásra sem, mert a betegek gyógyítása az első most.
Így ez szertefoszlott. Maradt a saját tapasztalatom, saját győzelmem, ami Isten kegyelme által történt, de mégsem tudom továbbadni, tulajdonképpen “csak” én kaptam, csak nekem értékes, fizikálisan nem tudok átadni belőle semmit. Ez is egy érdekes tapasztalat.
Nem menthetek meg vele senkit.
Ezt csak én kaptam Istentől. Elégedjek meg ennyivel. Nem is olyan kevés ez…
K. J.
Comments