Mindennek sokféle olvasata van: akárcsak a mögöttünk lévő időnek is.
Másként nézünk egy tőlünk távoli katasztrófára, mint egy közelebbi pandémiára. Amikor bő másfél éve elkezdődött a koronavírus, kezdetben még az ország (Szerbia) vezetése sem vette komolyan, kifigurázta, gúnyolta a más országok intézkedéseit, nem igazán törődött vele. Amint a részünkre is valósággá vált, kapkodott, drasztikus intézkedéseket hozott, gyors győzelmet harangozott be, majd sorra változtatta a taktikáját, hol ezt, hol azt. A média ráállt a témára, és a végén szinte mindannyian valaminek a rabjaivá váltunk, tudatos átrendeződés bábjaivá. Mindenfelől jöttek a kérdések, az értetlenkedések, a tagadások, a félelmek.
Három, majd ötnapos teljes kijárási tilalom józanított ki bennünket: itt valami komolyan megváltozott, megváltozik. A gyülekezeti alkalmak rendre lemaradtak, mindenkinek módot kellett találni a kapcsolattartásra. Adódott a kérdés, hogy mire vagyunk felkészülve mi, a kis gyülekezetekben élők, mit tehetünk, mik a korlátaink, hova forduljunk.
Létezik-e bennünk annyi hit, erő, jó értelemben vett kincstári optimizmus, ami ilyenkor kell, hogy végig kitartóak legyünk, és kitartásra bátorítsuk a többieket.
Amíg a tavalyi évben, már régóta bevett gyakorlat szerint, kevés szabadidőnket sokféle segélyprogramra fordítottuk - főleg az idősek és betegek felé-, az idén tavasszal sorra kidőltünk a sorból, elkapott bennünket a vírus. A családot is. Egy időben hárman is lebetegedtünk, 82 évesen a nálunk "vendégeskedő" apósom, gyorsan utána Viki, a feleségem, majd én is. Viki a kórházban kezdte, mi odahaza, majd a végén hárman, három külön szobában, egymástól elszigetelve, kétoldali tüdőgyulladással, fulladva, legyengülve, erőtlenül.
Lelassult az idő körülöttünk: éjjel vártuk a reggelt, ami nehezen jött el, vártuk egymás hangját, mert csak telefonon tudtunk beszélgetni egymással - amikor már arra volt erőnk, és imádkozni, két szobányi távolságból. Különös idő volt. Lelassult, elcsendesedett, gondolkodásra, lelki elmélyülésre szorított minket a helyzet, kérdések felvetésére, válaszok keresésére. Arra az időre a nyilvánosság kizárását is tudatosan választva, csak az elengedhetetlenül szükséges szinten hagyva a lelkünkre , testünkre koncentrálhattunk. Más választásunk egyébként sem volt. Megtörtént, hogy a feleségem ablaka alatt jelbeszéddel értekeztünk. A beszéd is nehezemre esett, és mégis jólesett.
Viszont: ami körülöttünk és értünk történt, az szívmelengető volt. A "szűkebb család", ők a tizenegynéhányan, és a "bővebb család", a gyülekezet, barátok szeretete és törődése felemelő volt. Amit normális állapotban kevésbé érzékeltünk, az most felerősödött. Védőnő lányunk minden szabadnapját, és azon túl még minden energiáját a velünk való törődésre szánta, ápolt gondozott irányított minket, ő lett a Kapitány. A többiek sorra jöttek haza, a lehetetlen határokon át, hogy legalább egy picit a közelünkben legyenek. A gyülekezet és a barátok imádkoztak értünk, imákat kértek, amikor mi erre nem is gondoltunk, és ahogy akkor fogalmaztam:
...amikor már merültünk, Ő felemelt minket, az összekulcsolt kezek meg tartottak minket.
Nagy lecke volt ez a számunkra. Sok idő jutott a hallgatásra, és hálásak voltunk az online térben elhangzó igehirdetésekért, amiket megosztottak a különböző gyülekezetek, pásztorok, és más szolgálók, bizonyságtevők. Falat kenyér volt a számunkra mindez, nap mint nap.
Nőtt, egyre inkább nőtt az imalistánk, ahogy egy kicsit erőre kaptunk, mert sorra jöttek a hírek a hasonló, vagy még nehezebb helyzetben levő testvérekről, ismerősökről. Kiélesítette az Úr az érzékszerveinket. Miután gyógyulttá nyilvánítottak bennünket, folytattuk az imákat, közbenjárást.
Megtanultuk saját tapasztalatból a nemszeretem időket… (Préd 12). Erőtlenségünkből kihozott minket az Úr, megtapasztaltuk már sokszor, újra és újra.
Nyúl Zoltán és Viktória