Hetek óta, amióta otthonomban gyógyulgatok, életemben eddig meg nem tapasztalt hála tölti el a mindennapjaimat. Hála a gondviselésért, a gyógyulásért.
Sajnos én is elkaptam a mindenki által annyira ismert és jelenleg is tomboló vírust, a COVID-ot. Két hét itthoni fekvés után annyira gyenge állapotban voltam, hogy kórházba kerültem, ahol megállapították, hogy súlyos tüdőgyulladásom, oxigénhiányom van, valamint a kezelések következményeként elképesztően magasak vércukor értékeim. A kezelésekre jól reagált a szervezetem, de nagyon nagy mélypontokat kellett megélnem.
Volt, amikor lélekben elbúcsúztam szeretteimtől, de mindvégig békességben voltam. Olyan békesség uralt, amit csak Isten adhat. Ez megnyilvánult elsősorban abban, hogy a tudtam, éreztem, hogy Isten oltalma alatt vagyok, nem történhet semmi sem, ami nem az ő akaratával egyezik. De megnyilvánult a fizikai tűrőképességben, például amikor sorra szétdurrantak a vénáim, vagy amikor egyszerűen nem tudtam kimenni a fürdőbe, vagy amikor hiába hívtak telefonon a szeretteim, nem értették, hogy mit mondok: volt amikor sírtam, de a békességem megmaradt. Naponta elénekeltem magamban az éneket, hogy
„Ha Isten békéje lakja szívemet, úgy dúlhat vihar ellenem...”
A szomszéd ágyon fekvő idős néni megkérdezte többször, hogy mitől vagyok ilyen boldog?
Amikor talán a legrosszabbul voltam, a gyülekezetünkből egy kis kedves asszony odajött hozzám, mivel ott dolgozott és próbált vigasztalgatni. Arra nem is nagyon emlékszem, hogy mit mondott, de arra igen, hogy átölelt, és abban a helyzetben ez nagyon sokat jelentett nekem. Mintha a családom, a közösség minden tagja ölelését éreztem volna.
Bár a legnehezebb napokon imádkozni sem nagyon tudtam, de kaptam a jelzéseket, hogy mennyien imádkoznak értem, és felemelő volt megtapasztalni, hogy milyen ereje van a közbenjáró imádságnak. Sorra kaptam a szebbnél szebb bátorító igéket, melyből néhányat kiemelnék:
„Óvj meg engem, Uram, mert tebenned van reményem!”
„Minden gondotokat őreá vessétek, mert Néki gondja van reátok!”
„Ha az URat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon,… Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt,…”
És ha ezeket az ígéreteket kaptam, elhittem, hogy Istennek van hatalma, hogy meggyógyítson.
Aztán kontroll vizsgálatok következtek, és tizenegy nap múlva a tüdőgyulladásból többé-kevésbé kigyógyulva, önállóan lélegezve hagyhattam el a kórházat. Igaz nagyon gyenge állapotban, de a családdal ünnepelhettem aznap, együtt adhattunk hálát Istennek, hogy hazavezetett, meggyógyított, és hogy meghallgatta a család és a sok-sok ismerős és ismeretlen imádságát.
Hála van a szívemben a sok szeretetért, amit átélhettem ebben az időszakban, az imameghallgatásért, a közbenjáró imákért. Hálás vagyok a sok-sok bátorító üzenetért, a családért, akik mellettem álltak a kórházban töltött idő alatt és azóta is. Az unokáim kedves kis rajzaiért, melyeket nézve, olvasva naponta új erőt kaptam. A kapott apró és nagyobb figyelmességekért, a sok-sok telefonért. Ezek mind hozzájárultak és hozzájárulnak a gyógyuláshoz.
A betegség alatt egy kicsit megváltozott a fontossági sorrend is az életemben, át kellett értékelnem mindazt, amivel időmet eddig töltöttem. Elsősorban azt, hogy az én kis pörgős életemben lassítani kell. Nem nekem kell megoldani minden problémát, sőt észrevettem, hogy nélkülem is megoldják azokat. Bár nem éppen így képzeltem a befejezést, de a nyugdíj melletti 6 év munkát most abbahagyom. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudom elengedni az életemnek ezt a szakaszát. Most fontosabbnak gondolom a családban, unokák közt való forgolódást, így már csak a búcsúzkodás, munkakörátadás van vissza a munkahelyen. Vannak még dolgok az életemben, amit el kell engedni, át kell adni a fiatalabbaknak, még ezek a döntések előttem vannak.
Felértékelődtek a barátságok. Sokkal többször hallom és mondom, hogy „nagyon szeretlek”.
Talán olyanoktól is, akik sosem mondták, vagy akiknek én sosem mondtam.
Most otthonomban gyógyulgatok és intenzíven gyakorlom a türelmet. Gyenge vagyok még, de bízom benne, hogy hamarosan megerősödve folytathatom életemet, szolgálataimat. Hálás vagyok, hogy kaphattam még esélyt, hogy elmondjam mindenkinek Isten csodatettét.
Egyedül Istené a Dicsőség!
Pécs, 2021. május 13.
Rauschné Jóföldi Magdi