A korona vírus sajnos egyre nagyobb méreteket ölt szerte a világon, mely szinte mindenkire negatív módon hat. Félelmet, bizonytalanságot, stresszt és pánikhangulatot okoz.
Bevallom őszintén, noha Isten gyermeke vagyok, 2020 tavaszán az én fejemben is cikáztak ezek a gondolatok. De mivel élő közösségem van az én Megváltómmal, Jézus Krisztussal, a Vele való közösségben, imádságaimban, igeolvasáskor, csendességeimben, bizonyságtételeimben mindig erősített az a bibliai gondolat, hogy
„nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és józanság lelkét”. (2Tim 1,7)
Hálát adok, hogy megérthettem és megtanulhattam, hogy az Úrral való közösségben a legnagyobb biztonságban vagyok a megpróbáltatások idején is.
„Sok baja van az igaznak, de mindegyikből kimenti az Úr!” (Zsolt 34,20)
Ezt teszem én is, és tettem akkor is, amikor néhány héttel ezelőtt a koronavírustól való félelmeim beigazolódtak.
Az egész tavaszunk és nyarunk úgy telt itt, Kárpátalján, a falunkban és a gyülekezetünkben is, hogy bár igyekeztünk betartani minden vírusvédelmi előírást illetve állami és egyházi szabályozást, de mivel – az Úrnak hála – senkit sem ért utol a vírus a faluban, egyre többen lettek szkeptikusak annak valós jelenlétét illetően. Egyre többen hangoztatták és élték, hogy nincs itt mitől tartani és félni. Szinte mindenki abbahagyta a maszkviselést, s a gyülekezeti élet színtere is - a szabadtér és online tér után - újra a templom lett.
Ám jött az őszi időszak, és újra korlátozó intézkedéseket vezettek be Ukrajna több régiójában, így Kárpátalján is. Egyre kiszámíthatatlanabb és élhetetlenebb lett a kárpátaljai emberek élete. A határzár, a külföldi és hazai munkalehetőségek elvesztése, az egyre növekvő megbetegedések száma, az egészségügyi ellátottság katasztrofális helyzete, az alapvető élelmiszerek árának emelkedése, a betervezett események lemondása, esküvők, műtéti beavatkozások elhalasztása lelkileg instabillá, stresszessé, agresszívvé, létbizonyosságukban megingóvá tette a kárpátaljai embereket is. Volt sajnos, aki azért lett öngyilkos a falunkban, mert elvették a vonatokat, s nem tudott mivel bejárni a munkahelyére, így jövedelem nélkül a teljes kilátástalanságba sodródott az élete. Sajnos nem kért sem az Úrtól, sem az emberektől segítséget.
Amikor már egyre több megbetegedésről kaptunk hírt a közvetlen környezetünkből, s egyre több ismerősről, lelki testvérről, lelkészkollégáról, kárpátaljai orvosról és közszereplőről derült ki, hogy megfertőződött, senki sem kételkedett már a vírus valós jelenlétében.
Az Úrnak úgy tetszett, hogy nekem és családom több tagjának is meg kellett küzdeni a koronavírussal járó kellemetlen következményekkel. Hála az Úrnak, hogy már túl vagyunk rajta. Lányomnál és feleségemnél enyhébb lefolyású volt a megbetegedés, nálam intenzívebb és erősebb. Az Úr kegyelme folytán egyikőnk sem került kórházba és nem estünk bele a tüdőgyulladásba. Eleinte enyhe lázat, folyamatos gyengeséget, levertséget, kedvtelenséget, köhögést, s minden kisebb munkavégzéskor is erős verejtékezést, s némi légszomjszerű zihálást tapasztaltam. Aztán két-három éjszakán keresztül jött az álmatlanság, hidegrázás, folyamatos izzadás és köhögés. Elveszítettem a szaglásomat és az ízlelésemet is. Négy-öt napon keresztül kisebb-nagyobb intenzitással és hullámokban szinte elviselhetetlen módon volt jelen a szűnni nem akaró mellkasi- és - időnként az egész testemet beborító - izomgyulladás, amelyhez hasonlót korábban soha nem éltem át. Sokszor kellett nagyokat és mélyeket sóhajtanom, mert kevésnek bizonyult az oxigén, amely belégzéskor a tüdőmbe jutott.
Az Úr harcolt értem, s nekem csak veszteg kellett maradnom.
Átéltem, hogy
„jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (JSir 3,26)
Azért bevallom, lelkileg is eléggé megviselt ez az állapot, nem tudtam néha, hová tegyem magam. Ilyenkor ingerültebbé és depresszívebbé lesz az ember, mert az idegrendszert is megtámadhatja a vírus, de hála az Úrnak, hogy egy pillanatig sem kellett kételkednem az Ő gyógyító szeretetében és hozzám való irgalmasságában. Megtapasztaltam az ige szavát:
„Az Úr a te gyógyítód.” (2Móz 15,26)
Hálás vagyok a mellettem álló családomért, az imádkozó testvérekért, a folyamatos biztatásokért, amelyek barátok, ismerősök, lelki testvérek, sőt számomra ismeretlen emberek részéről érkeztek egy-egy telefonhívásban, vagy üzenetben az interneten. Sok erőt adott a tudat, hogy sokan imádkoznak értem a gyülekezetből is.
Kérek mindenkit – mint aki tapasztalatból beszélek –, hogy vegye komolyan a járványügyi előírások betartását. Viseljünk maszkot, tartsuk a távolságot, s ha nem muszáj, ne menjünk nagyobb közösségbe. Nincs az a feladat, munka, nincs az a gond, amely ne várhatna, főleg akkor, ha tudjuk, hogy betegek vagyunk és fertőzünk. De ami a legfontosabb, az az imádság, az igeolvasás, a testvéri és az Úr Jézussal való élő közösség megélése.
„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen... Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5,15;17)
Az Úr velünk!
Béres László
szernyei lelkipásztor
Megjelent 2020. karácsonyán az Ébresztő Szó XXVIII. évfolyam 2. számában,
mely online elérhető a következő linken:
Comments