„Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” (Jób 19,25)
Talán különös, hogy lelkipásztorként ilyet írok – mert nem szoktunk ennyire őszinték lenni -, de küzdöttem a mai Igével. Nem akarom, hogy most valóság legyen, hogy az én porom felett megáll. Majd a távoli jövőben valamikor később. Már Maradona halálát is megsirattam. Megrendítettek és megviseltek az elmúlt héten a gyászoló családok. A koronavírusos házaspárok. Az özvegyen itt maradt feleségek. Imádkoztunk a férj gyógyulásáért, hogy a feleség halála után legalább ő ne haljon meg koronavírusban. Nyeltem a könnyeimet a lányokkal, amikor elmondták szüleik tragédiáját. Készültem a „nehéz” temetésekre, hogy amikor olyan fájdalmasan éljük meg, hogy nyomorult vigasztalók vagyunk, hadd lehessünk Isten eszközei a fájdalmukban.
Tavasz óta hordjuk a maszkot a gyülekezetben, nem lazítottunk a nyáron sem, nem könnyelműsködtünk. A hittanórán is elviseltük nagy egójú gyerekek okoskodását, amikor vitatkoztak: miért hordjunk a hittanórán is maszkot?
A héten rosszul lettem. Nem tudom eléggé feltölteni a tüdőmet levegővel. Légszomj. Mennyi lehet a véroxigén-szintem? Fáj a fejem, a végtagjaim, a szemembe pillantásonként fájdalom hasít. Feleségem aggódik, és időpontot kér a doktor úrtól. Mire indulnom kell, már nem érzem az illatokat. Beleszagolok a házi pálinkába, az orrom szinte hozzáér az őrölt borshoz: nem érzek semmit. Tudom, már nem lehet személyesen orvoshoz menni. Telefon, tesztkérés.
Közben advent van. A testet öltés, Isten csodálatos szeretetének közeledésének ideje. És én a teszt időpontjára várok. Kiderül, már harmadik lányom sem érzi a szagokat. Ő is fullad, légszomja van. Apaként én fertőztem meg? Megint sírok.
Nem temethetek, úgy érzem, cserben hagytam a családokat. Az eszemmel tudom, hogy ez nem igaz. Lelkipásztortársam semmit nem tud az egészből, mégis úgy veszi fel a telefont: de jó, hogy hallom a hangodat. Nem is tudta, miért hívom. Megbeszéltük a temetéseket, ő helyettesít. A család nem mehet sehova. Reggelre vejem az előző éjszaka sütött saját kenyerét teszi le a bejárat előtti asztalra.
Meghalt Balázs Fecó. Akármilyen dalát hallgatom, kicsordul a könnyem. Közben csöng a telefon. Mirjámmal mehetünk délután tesztelni. A gyorsteszt nekem pozitív lett – nem lepett meg. Micitől húsz perc alatt leveszik a második tesztet is. A PCR eredményét hétfőn tudjuk meg.
Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. De még ne. Ne legyenek betegek a többiek.
Mégis olyan jó, hogy tudhatjuk. Jézus él. Ő az én Megváltóm is. Nem én vagyok a lényeg. Ez a betegség gyógyíthatatlan, de most is az Úr kezében vagyok, Aki mindent odaadott értem is. Most is szeret. Itt van a légszomj és a fájdalmak között is.
Schaller Tamás
református lelkipásztor
„Lelkünk megnyugtatására az az egyetlen orvosság, hogy teljesen rábízzuk magunkat Isten gondviselésére, tudva azt, hogy mi nem vagyunk a véletlen szeszélyének, sem pedig a gonoszok mesterkedéseinek játékszerei, mert minket Isten atyai gondviselése igazgat.” (Kálvin János)
Comentários