Bár a tüneteink majdnem egy időben jelentkeztek szűk családunkban, mivel különböző időpontban teszteltek, mindenki más időpontban szabadulhat fel a karanténból. Ketten már teljesen szabadok, ketten pedig holnap (november 30.) szabadulunk. A legkisebbre, aki teljesen negatív és tünetmentes, azért vár még pár nap karantén, mert kontaktszemély.
Nehéz napok vannak mögöttünk. A vírus van, létezik. Nem olyan betegség, mint a többi. Csak hasonlítgatható, de valami teljesen más. Az orvosoktól, a médiából ismert tünetek nagy részét produkáltuk, de kórházi ellátásra nem szorultunk, reménységgel vagyunk, hogy nem is kell már azzal számolnunk. Kimondhatatlan hála van a szívünkben! Szavakkal alig fejezhető ki.
A betegségről elmondható, hogy változatosak a tünetek, s a lefolyása nem klasszikus. Nem klasszikus, mert nincs olyan, hogy van egy mélypont, s onnantól jobban van az ember. Sajnos egy jobb szakasz után egy újabb nehéz következhet.
Esetünkben a hőemelkedés, a fejfájás, nagyon erős hát-, ízületi és izomfájdalom, a hőingadozás, hidegrázás, íz- és szagvesztés, száraz köhögés – néha enyhe váladékkal - és általános fáradtság, aluszékonyság voltak a jellemzők. Az aluszékonyság úgy értendő, hogy az érintettek 24 órából majd’ húszat átaludtak. A gyengeség olyan, hogy meggondoltuk, mikor lépjünk arrébb, azt is valamelyik bútorba kapaszkodva. Amikor már jobbnak tűnt férjem állapota, hirtelen újra gyengébb lett. Esetemben pedig amikor már semmi nyoma nem volt a köhögésemnek, a kilencedik napon visszatért. A gyengeség, az erőtlenség, a köhögés még ma is megvan. Azt mondják, meglehet, hogy még hetekig eltart.
Izgalmas volt és félelmetes akár csak belegondolni is az elmúlt napokban, hogy rosszabbra fordulhat. S a sajtóhírek jöttek, csak jöttek: hányan haltak meg újra koronavírusban, fiatalabbak, ismert hírességek és sokan mások… „Belülről” megélve ez igen nyomasztó tud lenni: mert egyszerre fáj a szívünk a sok áldozat láttán, s riasztó, amikor az ember nem tudja, az ő saját esete mivé alakul. Nem tudhattuk mi sem, de megtehettük, s megvolt a szabadságunk, hogy a kapott ígéretekre figyeljünk, természetesen sohasem elbagatellizálva az aktuális rossz állapotunkat. Több ígéretet kaptunk, az egyik így hangzik:
„Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!” (Ézs. 41,13)
Ilyenkor egy lehetőség van: kikapcsoljuk a negatív impulzusokat: ahogyan a lehúzó gondolatokat, úgy a tévét is. Hiába csak tényeket hallunk, a karanténból megélve szorongató, és nagyon könnyen aktivizálja a „gyomokat” az agyunkban, a „mi van, ha…?”, a „mi lenne, ha…?” típusú sehova nem vivő kérdéseket. Nem a problémára akartam nézni, hanem egy reményteljes jövőre, a megoldásra. Tudatosan felfelé figyeltem: a kapott igékre, arra, amit ígéretül kaptam; de az újból és újból előjött köhögésnél volt, hogy megremegett a lábam. Nekem ez mondható a mélypontnak. S ekkor csak úgy érkeztek az üzenetek, sms-ek, s küldtek igéket, bátorító üzeneteket, egyszerűen szólt hozzám az Úr ezeken keresztül is. Szívembe égett, s megerősített: ezekre, a „szép virágokra” kell nézni, agyam s szívem táplálékává tenni.
"Veled van Istened, az ÚR, Ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked. Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! - mondja az ÚR." (Zof. 3,17-20)
Nagyon sokan érdeklődtek felőlünk. Van, aki nem is tudott betegségünkről, de ahogy a videómat látta, azonnal hívott, mert a bajunkban mellettünk akart lenni. S vannak, akik kifogásolták, hogy miért nem szóltunk személyesen nekik, mert várták volna. Ezúton is elnézést kérünk, ám ...szeretném elmondani, örültünk, hogy élünk! És ezt tessék szó szerint érteni.
És vannak, akik hívhattak volna, de megbántottságuk vagy önérzetük gátolta ebben. (Akinek nem inge...) Ezt nem mint hiányt osztom meg, hanem tényközlés miatt csupán egyetlen céllal: amikor az ember úgy dönt, hogy felfelé és a megoldásra néz, bármi lesz is, kórház vagy otthoni ápolás, akkor az nem egy érzelem, nem egy „hurráoptimizmus”, s az élet terhei, az emberi kapcsolatok fonáksága ugyanúgy jelen van az életében – még ha nem is akarja - megannyi más nehézséggel, de nekünk van KIRE néznünk. No, ez valamennyiünknek hitpróba: hisszük-e valóban, amit, AKIT hiszünk? És Ő tényleg sosem hagy el! A dal, amely a könyvbemutatóim elengedhetetlen kelléke, ma újból új értelmet nyert.
Egyetlen kő sem kerül életünk útjába hiába. Ez a vírus jóval nagyobb kő, mint amire számítottunk volna, de hiszem, ahogy a legnagyobb rossz is - így ez is - valamennyiünk javára válhat. Valami biztosan átértékelődik. Úgy gondolom, át kell értékelődnie. Kívánom, hogy aki elkapta, vagy aki nem, tudja majd máshol folytatni, mint előtte tette. Legyen előrébb, mint ahol korábban tartott!
Mit értettem meg?
Még hálásabb szeretnék lenni a legapróbb, a legtermészetesebb, a magától értetődő dolgokért. Eddig is abban hittem, hogy emberi kapcsolataink egyik nagyon fontos alapköve, hogy a legegyszerűbb, természetesnek mondható dolgokat kihangosítjuk. Mit jelent ez? Kimondjuk a másiknak, hogy „milyen szép, hogy mennyire kedveljük, mennyire hiányzik és hogy milyen fantasztikus benne az, hogy… és mennyire nagyra tartom azt, hogy…” Napi szokássá kell tenni. Mert ugye a rosszat nem feledjük el sorolni. Az egyik gyökere a megelégedettség, a másiknak pedig a megelégedettség hiánya. S mitől lesz valaki megelégedett? A hálás szívtől. S mitől lesz valakinek hálás a szíve? Hiszem, ha megérti, hogy minden kegyelem!
Ezekben a napokban felértékelődik egy érintés, egy puszi, egy ölelés. Az egyik nap épp lefőztem a kávémat, amikor valaki csöngetett, s egy csomagot hozott. Letette a lépcsőnkre, természetesen nem nyithattam ajtót, nem kínálhattam a friss főzettel, nem ölelhettem meg..., de beszélhettünk, mutogathattunk ajtón keresztül. Micsoda ajándék! Örökké a mi élményünk marad. Amúgy ez e betegség „identitásromboló”, mert a „benzinem” ízét, a kávét sem olyannak érzem. Az csak mellékes, hogy simán leégethetek bármit, mert a szagokat semennyire nem érzem.
Vannak Testvérek, akik gondolnak ránk, érdeklődnek, állhatatosan imádkoznak értünk, mert velünk együtt hiszik, hogy ennek hatalmas ereje van, vannak, akik csomagokat hoznak lépcsőnkre, vitamint, gyümölcsöt, tojást, gyógyszert, illóolajat légzéskönnyítésre, gőzölgő ételt hatalmas lábasban! Hála van a szívünkben minden kedves Testvérért, mindenért! Van, aki csak ezért tett meg több száz kilométert, hogy letegye csomagját nekünk, és egy lelkes ablakelválasztós integetéssel be kellett érnünk. És mennyi szeretet van ebben a cselekedetben is! Lelassulunk. Összezárunk. Még inkább a lényegre figyelünk. És a sok sms: „mit vegyek, mit vigyek nektek? Miben van hiányotok?" Köszönjük a ránk gondolást, megható, és több mint egy csomag, egy adag vacsora. Sokkal több mindez a tárgyi valójánál. Fájdalmas ez a vírus, de az ember az emberben még inkább látható. Az ember egy kicsit lelassít. Lelassítani kényszerül.
Más időben, amikor minden vírusmentesen, normál üzemmódban zajlik, általában rohan mindenki. Ez a vírus azonban megálljt parancsol. Jellemző a normál hétköznapokban, hogy időhiány és a sok munka miatt egyszerre kell telefonálni, a pénztárosnál fizetni..., és sorolhatnám, azonban az a tapasztalatom, hogy a minőségi élethez meg kell állni. Meg kell becsülni a másik tekintetét, az idejét, az érdeklődését. Meg kell látni a gyönyörű naplementét, a virágba boruló hajtást, a szenvedőt a mosoly mögött. Ölelni sem lehet rohanva. Mindehhez meg kell állni.
Nem azért írom le mindezt, hogy magunkról beszéljek, hanem hogy bátorítást adjak megélt élményeinken keresztül. Nem is megy gyorsan… Ami máskor egy óra az írásban, az most napokat jelent, több felvonásban, szakaszosan.
Isten ma is kijelenti magát, de csak akkor vesszük Őt észre, ha magunkról levesszük a fókuszt, s az egyetlen érdemest helyezzük oda.
Tudom, vannak, akik előbb elmentek, s akik nem gyógyultak meg szövődmények nélkül. Mélységesen együtt érzek a gyászolókkal, tudom azt is, milyen veszteségben, abban az állapotban lenni. Ha életünk idővonalára visszatekintek, elmondhatom, hogy megtapasztaltunk hasonló mélységet. Mi most, ebben a helyzetben a gyógyulást kaptuk! Így erről tudok bizonysággal lenni.
Istennel járni egy más dimenzió, más fókusz: vertikálisan nézelődünk elsősorban! Hihetjük, ahogyan hisszük is, hogy Istennél másként működnek a dolgok. Mi arról tudunk beszámolni, hogy férjem bár két szívinfarktuson (2008 és 2016) van túl, én jelentős túlsúllyal küzdök, egyik gyermekünk aszthmás volt, ma is erre van hajlama, s mégis túlélhettük a COVIDot, KEGYELEMBŐL. SDG!
Isten utai mások: egészségesen, fiatalon is haza lehet költözni, betegen, érettebb korban is van megtartatás. A COVID egy nem várt, fájdalmas teher, de az Úr mondja meg, ki a következő. Nem koros van, hanem soros.
Továbbra is hiszem: hogy kivel miként történik: Titok. Isten titka. Hiszem, minden KEGYELEM. Aki nem kapja el a betegséget, megóvja Isten. KEGYELEMBŐL. Nem az ő saját ügyességén múlik. Azért adatott, hogy erről zengjen sokaknak bizonyságot, s dicsérje Teremtőjét!
Aki elkapta, s felépül, oltalmazza őt Isten. KEGYELEMBŐL. Nem azért tartatott meg, mert érdemes rá, és sok vitamint szedett. (Mindez nem mellékes, sőt (!), de...) Azért lett így, hogy Uráról zengjen sokak üdvére dicséretet!
Aki elkapta a betegséget, és el kellett mennie a földön élők sorából... Titok. Hiszem, akik az Úrral jártak, csak hazaértek. Pótolhatatlan az űr, amit hagytak, de emlékük, életük, vagy éppen a betegségben vívott engedelmes csatájuk áldássá lesz sokak életében, és a Mennyei Atya nevét dicséri a későbbiekben. Hiszem.
Hiszem, Isten nem dörgedelmesen szól, ahogyan az ember tenné, de int, figyelmeztet Ő! Lassítsunk! Vegyük észre a lényeget, s ne tekintsük természetesnek a dolgokat! Vegyük számba, mi mindenért lehetünk hálásak!
Érzékeny lelkű ember vagyok, s könnyen meghatódom. Engem már megtanított a sok göröngy a legapróbb jót észrevenni, megtanultam a „szemetet” elhagyni és az értékes mozaikokra nézni. Ezekben a napokban még élesebben láttam: a szokásos mindennapi hálámon túl, szinte kézzel foghatóan éreztem Isten oltalmazó, átölelő kezét rajtunk, körülöttünk!
Könnyek szöktek a szemembe, a tesztelők láttán! Fiatal egyetemi hallgatók, 18-24 éves önkéntesek, akik a gyermekeim lehetnének. Mi, a nép azon izgulunk, el ne kapjuk a boltban, ők naponta több háztartásba betérnek, hogy megszűrjék a garatunkat. Nekik is van anyukájuk, akinek nehéz elengedniük őket, nekik is vannak félelmeik, de beállnak ebbe az erőn felüli szolgálatba. Hatalmas elismerés nekik!
A mentősök telefonhívásaikor végtelen türelmes, megértő emberekkel beszéltem, a nagy stresszben is bátorító volt a hangjuk! Mekkora ajándék, köszönjük!
Csak hálával tartozom, és minden elismerésem a doktoroké, a nővéreké, akiket bármikor elérhettem, napjában többször, éjjel és nappal egyaránt. Micsoda megnyugvás, segítség ez ebben a bizonytalan állapotban! Ügyetlenek a szavak annak kifejezésére, amit érzek.
Ne csak most lassítsunk, amikor erre kényszerülünk, hanem a veszedelem elmúltával is lássunk, ne csak nézzünk! Kívánom, hogy tudjuk megkülönböztetni a lényegest a sürgőstől, s meglátni a gazban a virágot, a reménytelenben az esélyt! Ne azt keressük, én mit kaphatnék, hanem azt, hogyan lehetek a másik javára vigaszul, támaszul, Isten eszközéül!
Ha így teszünk, dupla öröm ér majd, mert
„aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25)
Azzal is számolni lehet, hogy aki szeret, sérülhet, mert „jó” magyar szokás szerint a legjobb dologra is lehet negatívan reagálni. Igen, számolni kell azzal, hogy aki „kilép” a komfortzónáján túl, erején felül cselekszik, áldozatot vállal, lesz róla vélemény, de ha a cél Istentől irányított, nincs a mellékzöngékkel dolgunk. Mindennek legalább kétféle olvasata van. Mások véleménye pedig mindig az ő szívük állapotát tükrözi.
Tanuljunk e nehéz helyzetből! Tanuljuk megbecsülni az igazán lényegest, a pénzen nem vásárolhatót! Készüljünk így az adventre, majd a karácsonyra! Jó egészséget, sok áldást kívánok szeretettel!
Ritter Ida
A bejegyzés teljes terjedelmében itt olvasható:
Az eredeti bejegyzés meghallgatható a szerző előadásában:
A szerző szolgálatáról itt lehet bővebb információt szerezni:
Comments