Lelkipásztori vallomás Marosvásárhelyről
Kedves barátom, Békefy Lajos kérte, hogy egy rövid írásban vessem papírra a koronavírussal való találkozásom eseményeit, tanulságait. Ezzel a dologgal úgy voltam, mint Péter a Jézus szenvedéseivel:
"...mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg véled! "
Hát én is meg voltam győződve, hogy ez velem nem fog megesni. Ennek megfelelően nem is igen vigyáztam felettébb, mindenkivel kezet fogtam, gyászolókat meg is öleltem. Hogy ezt jól tettem-e, nem tudom eldönteni, bennem az volt, hogy a szeretet nagyobb kell legyen, mint a félelem. Azt se tudom, hogy ha jobban vigyázok, minden előírást pontosan betartok, akkor beleestem volna-e ebbe a nyomorúságba, s ezt talán soha nem is fogom megtudni. A lényeg az, hogy találkoztam, találkoznom kellett ezzel a vírussal, s át kellett menjek bizonyos testi, de főleg lelki szenvedéseken.
Az első tünet október 27-én jelentkezett. Az irodában ülve hirtelen erős hányinger fogott el, ami igen meglepett, hisz nálam ez nagyon ritka jelenség, utoljára akkor hánytam, amikor pár éve mérgező gombát szedtem és ettünk a Bucsinon. Kirohantam a mosdóba, ott minden erőm elment, annyira, hogy szinte összeroskadtam. Ekkor felkiáltottam az Úrhoz: Uram, könyörülj rajtam, hisz ma két temetésem van, s mi lesz így velem? Az Úr könyörült is, hisz jobban lettem, el tudtam végezni a két temetést. Majd kezdtem érezni, hogy hőemelkedésem is van, szinte folyamatosan izzadtam. Senkinek nem szóltam, abban a reményben, hogy csak elmúlik. De nem így történt. Pénteken már nem mentem be az irodába, mert nagyon gyengének éreztem magam. Szombat este még megtartottam a Reformáció emléknapi istentiszteletet, de már nagyon rosszul éreztem magam, kezdtem szárazon köhögni. A kollégám látta, hogy baj van velem, s azt ajánlotta, hogy vasárnap ne jöjjek templomba, mert látja, hogy nem vagyok jól. Ezt nagyon sajnálom, hisz ezen a vasárnapon köszöntöttek abból az alkalomból, hogy 25 éve szolgálok az Alsóvárosi gyülekezetben. Szerencsére ezt a szép megemlékezést Facebookon követni tudtam.
Kezdett tudatosulni bennem, hogy koronavírussal fertőzött lettem, hisz egyrészt egyre gyengültem, étvágyam is elment, izzadtam folyamatosan, valamint az orromban megjelent egy nagyon fura, kellemetlen szag, amit semmihez se tudok hasonlítani. Előtte már elment a szaglás és részben az ízlelés, amik szintén gyakori és tipikus tünetei ennek a nyavalyának. Ekkor már éreztem, hogy a szervezetem minden erejét összeszedve küzd e gyilkos vírussal szemben. A testi tünetek nagyon kellemetlenek, de mégis elhordozhatóak voltak, hisz lélegezni mindvégig gond nélkül tudtam.
Viszont ekkor kezdtek rám törni a félelmek: mi lesz velem, ha helyzetem súlyosbodni fog; mi lesz, ha gépre kerülök; mi lesz, ha meg kell halni? Nagy biztatás volt számomra szombat reggel Spurgeon áhítatos könyvéből az Ige:
"nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit. (Zsolt 118,17)
Ebbe az ígéretbe próbáltam minden erőmmel belekapaszkodni. Álmatlan éjszakákon át tusakodtam az Úrral, hogy tartsa meg életemet, ne adjon át a halálnak.
Közben beindult a tesztelés kálváriája. Először főgondnokom azt ígérte, hogy felvisz a sürgősségire, hogy ott teszteljenek, de egy ottani orvos azt mondta, hogy órákig kell várakozni a COVIDosok között, s így még több vírust beszívhatok, inkább ne menjek. Ekkor felhívtam a háziorvost, aki azt mondta, hogy felelőtlenség, ha nem teszteltetem magam, így elmentem, szerdán, november 4-én egy közeli magánklinikára, ahol jó pénzért el is végezték, aminek eredménye jó 30 óra múlva jött meg, de én már szinte biztos voltam abban, hogy pozitív leszek. Valahogy egyfajta megnyugvásként éltem meg az eredmény tudomásul vételét, de ekkor már a tünetek is kezdtek enyhülni, visszajött az étvágyam, elmúlt a láz, s a fura szag is eltűnt az orromból. Éreztem 3 napi tusa után, hogy szervezetem Isten kegyelme által támogatva le tudta győzni ezt a láthatatlan ellenséget. Azóta állapotom javulóban van, még néha izzadok, főleg éjjel, és köhintek néha. Remélem, hogy szép lassan teljesen felépülök, s vissza tudok állni a szolgálatba.
Mit tudnék tanulságként megfogalmazni mindezek után? Mindenképp azt, hogy tartsuk be a szabályokat, mert akkor ha meg is fertőződünk, nem vádol a lelkiismeret, hogy nem tettünk meg mindent egészségünk megvédése érdekében. Másrészt ne vegyük természetesnek azt, hogy Isten eddig megőrzött ettől a vírustól, minden reggel úgy induljunk a napunkra, hogy imádkozzunk ezért, imádkozzunk, hogy ha lehetséges, őrizzen meg minket ettől a vírustól.
Ebben a helyzetben az ember átéli a teljes kiszolgáltatottságot, hogy életem valóban Isten kezében, Ő rendelkezik velem, Ő tarthat meg engem. S még valami: hogy életemet megtartotta, még egyszer visszakaptam azt ajándékképpen, azt jelenti, hogy terve van velem. Legyek tehát még hálásabb az életért, az egészségemért, és igyekezzek még odaszántabban Neki szolgálni egész további életemben. Mindenért Istené a dicsőség!
Marosvásárhely, 2020 Advent havában
Lőrincz István
Forrás: bekefy.agnusradio.ro
(Ez a vallomás olvasható lesz nyomtatott formában is a Presbiter című lap karácsonyi számában!)
Comments