Az ember ne hazudjon önmagának, se másnak. Ez egy számomra fontos életvezetési tanács, és mégis vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetünk teljesen őszinték, mert nem tudjuk pontosan, mi is van.
A betegséggel gyakran ez a helyzet. Több szempontot is mérlegelünk, amikor megítéljük a helyzetet. Az orvos véleménye számomra meghatározó. Nagyon jók a tapasztalataim az orvosokkal, bízom bennük. Ez az első szempont számomra. Azután ott van a beteg véleménye, érzete. Az is nagyon fontos szempont. És aztán ott van a beteg személyisége, viszonyulása a betegségekhez. És a hozzátartozó is látja valahogyan a beteget, különösen is a beteg gyereket. Ha a gyerekünk beteg, az más. Az nem olyan, mintha mi vagy a házastársunk, vagy a szüleink betegszenek meg. Ha a gyerekünk lesz beteg, akkor megjárjuk azt az alagutat, ami semmihez sem hasonlítható. Nemhiába szoktuk mondani, inkább én lennék beteg, mert tényleg ez a világon a legnehezebben elviselhető helyzet, ha a gyerekünk megbetegszik. Tehát ebben a helyzetben nem könnyű megmondani, mi is történik, hiszen a gyerekünket annyira féltjük, hogy ez beszűkít, és nélkülöz minden objektivitást. Ebben a helyzetben szerintem gyakran biztatgatjuk magunkat, máskor hamiskásnak tűnő gondolatokkal, szavakkal, hogy elnyomjuk az elviselhetetlennek tűnő aggodalom hangját.
A családunk megfertőződött a COVID-dal, a férjem is beteg volt néhány napot, én szintén beteg lettem, majd a huszonhárom éves fiúnk betegedett meg. Dani és én egy hónapig voltunk a fertőzés következtében tünetesek, sok mindent kellett átélnünk, a novembert otthon töltöttük, karanténban. Megtapasztaltuk, hogy együtt jobb betegnek lenni, mint külön. Értettük egymást, osztoztunk a félelmekben, és ültünk a hullámvasúton. A COVID egy hullámvasút, hangulatilag, közérzetileg, és a tünetek megszűnését tekintve is. Egyet előre, kettőt hátra, majd lendületet veszünk, és hármat előre…
A konyhánkban éltünk, ahol a férjem, Tamás, reggeltől estig valamit készített számunkra, főzött, gyógyszereket osztott, vizes ruházott, lázat, pulzust mért. Mi ott feküdtünk ketten a konyha közepén, és vártuk az estét, majd vártuk a reggelt. A konyhánkban van egy kis kandalló, Tamás folyton rakta a tüzet. A tüzet néztük naphosszat. Olykor éjszaka is odaültünk mellé, ha nem ment az alvás. A tűz maradt meg bennem, ahogyan megemészti a farönköket, lobog és parázslik, kialszik és életre kel. A lelkünk is hullámzott, féltem, féltettem, bíztam, biztattam. Esténként énekeltünk, imádkoztunk, Igét olvastunk Tamás, Dani, Simon, a kisebbik fiúnk, és én. Orsi, a lányunk (aki Budapesten ragadt) telefonon kapcsolódott be az estékbe.
Elűzte a sötétséget Isten jelenléte – ezt másként tapasztaltam meg akkor, mint a hétköznapokban.
A barátaink, gyülekezeti tagjaink meglátogattak minket, az ablakunkhoz jöttek, felhívtak telefonon, ránk néztek, kialakult az „ablakozás”, ablakba tett finomságok, gyógyszerek, könyvek, ajándékok sora jelezte, nem vagyunk egyedül. A legjobb gyógyír a szeretet.
A lelkemet napról napra Isten gyógyítgatta, a csöndekben és a vele való beszélgetésekben, és felnyitotta a szememet, hogy mekkora ajándék, hogy Dani is beszélő viszonyban van a gyógyítóval, így rá tudja ő is bízni magát. Így tanulgattam az elengedést. Istenre bíztam én is őt. Éppen annyi idős Dani, hogy eljött az ideje az elengedésnek. A tehetetlenséget rosszul viselem, olyan felelősséget is gyakran magamra veszek, ami nem az én feladatom. Ezt a gyerekemmel kapcsolatosan még nehezebb elengedni, hogy ő már nem az én felelősségem. A betegség rámutatott, hogy nem tehetek érte mást, csak figyelem, meghallgatom és beszélgetek vele. És ki kell mondanom, hogy huszonhárom évesen felnőtt. A betegség időt teremtett ahhoz, hogy mindezt átgondoljam, megéljem és megváltozzon a kapcsolatunk felnőtt felnőttre.
Tóth-Mihala Veronika lelkipásztor
Debrecen-Kossuth utcai Református Egyházközség
Megjelent a Tiszántúli Református Egyházkerület
"Oltalom a Covid-19 idején" című kiadványában,
amely más hasonló írásokkal együtt
az alábbi linken keresztül is olvasható:
https://issuu.com/ttresajto/docs/eoltalom_a_covid_19_idejen
Comments