Az egyetlen orvosság lelkünk megnyugtatására

„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,22-23)

A vírusos fertőzésből meggyógyulva – de a betegség közben is – tudtam, hogy életem az Úr kezében van, az Ő kegyelme megtartotta életemet. Ezért Neki adok hálát és az Ő nevét dicsőítem.

Visszaemlékezve, a koronavírus első hulláma után úgy vélekedtünk, hogy rendhagyó három hónap van mögöttünk, rendkívüli és szokatlan, eddig még nem tapasztalt időket éltünk át mindannyian. A koronavírus alaposan felforgatta a mindennapi életünket, az eddigi munkarendet is megváltoztatta, ahogy tapasztalhattuk. Mindenkitől plusz feladatokat, alkalmazkodást kívánt. Az elején szinte naponta jöttek az új eljárásrendek, veszélyhelyzeti munkarend, új szakrendelői idők kidolgozása.

Mint a madár a madarásznak tőréből, úgy szabadultunk ki a kötöttségekből; nyáron csendes hetek, gyülekezeti alkalmak, viszonylagos szabadság fogadott bennünket.

A munkahelyen is visszaálltunk a rendes munkarendre, fogadtuk a betegeket és elláttuk őket. Bár a virológusok figyelmeztettek bennünket, hogy a járvány jelenleg takaréklángon ég: „most füstöl az avar, amit a figyelem lanyhulásával a szél lángra lobbanthat, és akkor simán leég az erdő”.

Aztán nyár végén a járvány második hulláma fellobbant, az erdő kigyulladt. Két nagyobbik fiunk is átesett a betegségen szeptember közepén szaglás- és ízérzésvesztés tüneteivel. A betegek ellátásánál figyelni kellett, hogy ne kerüljön be COVID-gyanús eset a kórházba, ugyanakkor akinek szükséges bejutni vizsgálatra, az bejöhessen. Aztán fokozatosan kezdett emelkedni az esetszám, egy-két COVID-pozitív eset is bekerült, ezután fertőtleníteni kellett, a kontaktokat megfigyelni.

A gyülekezeti alkalmakat próbáltuk bővíteni, a gyermekórákat két csoportra bontva, hétközi bibliaórákat több kisebb csoportban tartottuk, kis létszámú találkozásaink voltak, vasárnapi istentiszteleti alkalmaink is bontva folytatódtak.

Aztán berobbant a járvány, egyre több beteg lett. A kórházban igyekeztünk mindent megtenni a fertőzés elkerülése céljából. A kórházba érkező betegeknél hőmérőzés, kikérdezés történt. Mi, egészségügyi dolgozók maszkot, kézfertőtlenítőt, gumikesztyűt használtunk, a magas kockázatú vizsgálatoknál védőköpenyt és védőszemüveget is. Megtettük, ami rajtunk állt, de mégis többen megfertőződtünk a vírussal, nővérek, orvosok egyaránt.

Isten kezében tudhatjuk az életünket, nem az Ő tudta nélkül történt ez az esemény sem. Kálvin sorai igazítanak el bennünket:

„Lelkünk megnyugtatására az az egyetlen orvosság, hogy teljesen rábízzuk magunkat az Isten gondviselésére, tudva azt, hogy mi nem vagyunk a véletlen szeszélyének, sem pedig a gonoszok mesterkedéseinek játékszerei, mert minket Isten Atyai gondviselése igazgat.”

Egyik betegünktől én is elkaptam a fertőzést, feleségemnek és kisebb gyermekeimnek is továbbadtam. Rossz közérzet, szaglás-, ízérzés-vesztés, láz, köhögés, nagyfokú gyengeség voltak a tüneteim. Otthoni kényszerpihenő, fekvés, kiszolgáltatott helyzet következett. Orvosként különösen nehéz ezt megtapasztalni, de a későbbiekben betegeink profitálhatnak belőle (empátiás készségünk javulhat). Sok segítséget kaptunk gyülekezeti tagjainktól, kollégáktól, ismerősöktől a bevásárlások, ételkészítés, telefonos/e-mailes érdeklődés területén. Jó volt megtapasztalni, hogy ebben a helyzetben terheinket most mások hordozzák, sokan imádkoznak értünk. Nem csináltam semmit, mert gyenge, erőtlen voltam, a betegség eluralkodott rajtam.

„Most megnyugoszom, most elpihenek, békén, szabadon, mint gyenge gyerek, és nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten.” (Túrmezei Erzsébet)

„Medicus curat, Christus sanat.” Az orvos kezel, Krisztus gyógyít. Ezt éltem át.

Most már jól vagyunk, hálásak vagyunk az Úr megtapasztalt segítségéért, a meghallgatott imádságokért, az emberi eszközökért! Soli Deo Gloria!

„És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt.

…imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jakab 5,15-16)

Dávid éneke:

"Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó,

és megszabadulok ellenségeimtől.

Mert körülvettek a halál örvényei,

pusztító áradat rettent engem.

A sír kötelei fonódtak körém,

a halál csapdái meredtek rám.

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam,

kiáltottam az én Istenemhez.

Meghallotta hangomat templomában,

kiáltásom fülébe jutott.” (2Sám 22,4-7)

dr. Makrai Tibor

Mátészalka, 2020. november 23.