Amikor mástól már nem jöhet segítség

Szeretnék beszámolni arról, mit tett Isten velünk tegnap óta. Alig vártam, hogy reggel legyen, és megoszthassam veletek az Ő nagyságát és jóságát! Hát figyeljetek!

A COVID nem kímélt bennünket sem. Hosszú huzavona, hosszú napok extrém magas lázas állapota után a férjem végül is bekerült a kórházba, ahol kiderült, hogy tüdőgyulladása van, így oxigénre van szüksége, és további antibiotikumos kezelésre.

Tudom, hogy ezt sajnos nagyon sokan elmondhatják most magukról. Hallani szörnyű tragédiákról. Hús-vér emberekről, akik egyik napról a másikra veszítik el a mindennapi erejüket, erőtől duzzadó testük minden előzmény nélkül nem akar engedelmeskedni a fej parancsának: talpra és lélegezz!

Olvasunk bátor, harcos nőkről, férfiakról, akik Isten oldalán harcolva szálltak szembe ezzel, és nyertek: vagy úgy, hogy megtapasztalhatták a gyógyulást - Isten kegyelméből -, vagy úgy, hogy hazatértek a Megváltójukhoz. És azokról is, akik féltek, félnek annak ellenére, hogy van egy hatalmas Személy, Aki ott áll mellettük, s szárnyaival befedezi őket.

Nem gondoltam volna, hogy annak ellenére, hogy huszonöt éve Hozzá tartozom, ez utóbbi csoportba tartozom majd egyszer. Átéltem már ezer meg egy tragédiát, sosem kételkedtem abban, hogy lesz megoldás. Voltak persze megingásaim, de ilyen próba elé még sosem állítottak. Nem csak a férjem miatt kellett aggódnom, hanem - nem a magam életét féltve - a gyerekeim sorsáért is, hiszen ha én is kórházi kezelésre szorulok, senki nem lesz, aki róluk gondoskodjon.

Lehet - sőt, biztos vagyok benne -, hogy millióan átéltetek borzasztóbb élethelyzeteket, de úgy hiszem:

mindenkinek a maga mértéke szerint adatik a próba...

...mennyit bír elviselni, és Isten személyre szabja azt. Nekem ez érkezett Fentről.

A férjem nevében egyelőre nem beszélhetek, arról majd gondolom ő fog beszámolni, én csak a magam nevében tehetek bizonyságot.

A tegnap reggelem rémesen kezdődött. Nyolcadik napja jelentkeztek az első tünetek nálam, náthás voltam és köhögtem. De teljesen aktívan tudtam gondoskodni a körülöttem levőkről. Azt is gondoltam: a részemről ennyi, Isten megkímélt, hogy segítség, támasz lehessek. De mint mondtam, a tegnap ijesztőbb volt minden eddiginél, kiszállni is alig bírtam az ágyból. Annyira köhögtem egész éjjel, hogy levegőt is alig kaptam, és iszonyúan elkezdett fájni a hátam. Kétségem sem volt felőle, mi felé tartok. A kisebbik fiam is jobban köhögött minden eddiginél, és megint elfeküdt, ami - mivel izgő-mozgó kis energia bomba - nála nagyon szokatlan, és a biztos betegség jele. Holott már úgy tűnt, ő is kifelé lábal a kórból.

Ekkor mit is csinál a "jó keresztény"? Kétségbeesik. És retteg. Emberi megoldáson töri a fejét. Szalad(na) fűhöz, fához. Jó, nyilván tudjátok, ez irónia akart lenni. Bevallom: én ezt tettem. Nem kevés lelkifurdalással a szívemben.

Az első reakcióm azonban - úgy hiszem - épp olyan volt, ahogyan Jézus lát minket: esendő. Védelemre, gyámolításra, atyai törődésre, mennyei ölelésre szoruló. Mi ilyenek vagyunk. Ha nem így lenne, nem lett volna szükség az Áldozatára.

Mivel azonban megtapasztalta testben az emberi szenvedés minden formáját, jobban megért bennünket, mint mi azt el tudnánk képzelni.

Azonban úgy rendezte a körülményeket, hogy ne kapjak emberi segítséget. Legalább is azon a módon nem, ahogyan vártam volna. Vágytam volna egy mamára, aki csodálatos módon betoppan, vagy egy testvérre, aki már átesett a kóron. De semmi nem történt. Semmi!

Tudjátok, ha valami nagyszerű van abban, hogy Isten családjához tartozhatok, az az, hogy rengeteg Testvérem van. Az azonban, hogy hányan vannak, eddig a pontig nem is volt nyilvánvaló előttem. Óriási imalánc alakult pillanatokon belül értünk, ami átívelt az országon, sőt, a szolgálatunk kapcsán kontinenseken is. Ezrek imádkoztak értünk és teszik azt a mai napig. Dicsőség Istennek érte!

Az egyik ilyen imaharcos tegnap reggel aztán írt nekem egy rövid üzenetet. Pontosabban énekelt nekem. Két dalrészletet, az egyik az Útkészítő című dicséret volt (Waymaker). A pásztor testvér emlékeztetett:

az Úr a dicséretek között lakozik.

Kezdjem el dicsérni az Urat, énekeljek Neki. Mivel tudja, én is dicsőítő szolgáló vagyok, kézenfekvőnek kellett volna lennie ennek a tanácsnak, azonban el kell mondjam, eszembe sem jutott. Az ördög ezt a fegyvert szó szerint kirúgta a kezemből.

Viszont hoztam egy döntést, megteszem, amit kér az Úr, és bekapcsoltam az éneket, és teljes erőmből Hozzá kiáltottam. Sok órán át voltam az Ő jelenlétében, és csak sírtam és imádkoztam. Csak daloltam Neki. Az imádságom nem állt másból, csak annyiból:

-Uram, én addig nem mozdulok el innen mellőled, és addig fogok énekelni, amíg teljesen meg nem gyógyítasz!

Láttam magam előtt a ruhája szegélyét, és mint a vérfolyásos asszony, kétségbeesetten könyörögtem, hogy csak azt megérinthessem.

A problémámra nekem is csak Ő lehet a megoldás.

Ebédidőben a könnyeim elapadtak, és mélységes békesség töltött el. Gondoltam, ideje ebédet adni a fiúknak, így kimentünk enni. Dani szedte ki a töltött káposztát, és kérdezte, mennyit kérek. Azt válaszoltam neki:

-Mindegy, mert sajnos úgysem érzem az ízét...

De abban a pillanatban, ahogy felém nyújtotta a tányért, megcsapta az orromat az étel illata! Majd megkóstoltam és éreztem az ízét!!! Ekkor elkerekedett szemmel elgondolkodva vizsgálgatni kezdtem magam. Rádöbbentem, hogy teljesen elmúlt a hátfájásom, és mióta nekifogtam a dicséretnek és közbenjárásnak, egyet sem köhintettem.

Dicsőség az Úrnak, azóta is jól vagyok, és nem csak én! A gyerek sem köhög, a férjem pedig ma reggel már telefonos ébresztéssel lepett meg a kórházból.

Isten valóban csodatevő. A nevében erő van, és a dicséretek között lakozik.

A bizonyságomat azért osztottam meg veletek, hogy benneteket is emlékeztesselek arra, bármilyen életkörülményben, nehézségben is vagytok, ne engedjétek az ellenségnek, elfeledtesse veletek, a Megoldás mindig Odaát van!

Csakis Övé legyen minden dicsőség mindezért!

Rafael Pálné Szilvia

2021.02.22.