Isten segítségével én is átestem a COVID-betegségen. Szeretném megosztani az olvasókkal azokat a lelki megtapasztalásokat, amiket megengedett az Úr, hogy átéljek ezzel a betegséggel. Amiket megértettem, nem kívánom elfelejteni, hanem a hétköznapok forgatagában jó lenne, ha mindig eszembe jutna.
Még jobban megvilágosodott előttem, hogy mennyire mulandó az ember,
mint a mező virága, reggel még szép, estére elhervad.
Voltak nehéz napjaim, amikor a félelem gyötört, egyedül éreztem magamat. A Sátán nagyon támadt, úgy éreztem, hogy elnyel. De tudtam, hogy Isten most a karjain hordoz, mert én képtelen voltam továbbhaladni az élet útján, és volt sok testvér is, akik imában hordoztak. Jó, ha felkészülve érnek az élet próbái: ezt úgy értem, hogy legyünk erősek az Úrban, a lelki fegyverzettel felöltözve, mert jöhetnek nehézségek az életben, amikor így is nehéz lesz megállni.
Az egyik este - amikor még nem tudtam, hogy COVID-os vagyok, de már voltak tüneteim, és a háziorvos felvillantotta a lehetőségét annak, hogy ez nem csak hűlés - a facebookon egy cikket olvastam arról, hogy felelősek vagyunk egymásért, és mennyire fontos a maszk viselése. Ez a kelleténél nagyobb negatív hatást váltott ki bennem. Attól féltem, hogy esetleg én is megbetegítettem mást, mert volt, amikor - hogy felszusszanjak egy kis időre - levettem a maszkot, és ez nagy teherként zúdult rám. A világhálón nagyon sok hír kering a COVID-dal kapcsolatban, ezért nagyon fontos, hogy mit olvasunk, milyen információkat engedünk be az életünkbe, mert ez formálja a gondolatainkat, majd meggyőződéseinket és végül a cselekedeteinket.
Súlyosbodott az állapotom, légzési nehézségeim voltak és más tünetek, ezért bementem a sürgősségire. Végül egy katonai sátorban kötöttem ki, ahol 30 órát töltöttem nehéz körülmények között, és nem mehettem haza. Azt mondták, addig kell, hogy ott üljünk, ameddig a kórházban felszabadul hely, hogy bevigyenek. Ez október elején történt. A sátor két részből állt, és a mellettem levő helységben egy öreg házaspár volt. Nagyon el voltak keseredve, hogy nem engedik őket haza, mert otthon egy 90 éven felüli idős anyuka volt, akit rendezni kellett. A bácsi azt mondta, hogy öngyilkos lesz; én próbáltam beszélni hozzá és erősíteni.
Az én sátortársam egy ortodox pap volt, aki minden fonalat megmozgatott, hogy kiengedjenek, de hiába. Én örvendtem, hogy nem vagyok egyedül, és a jelenléte biztonságot adott nekem. Gondoltam, ha rosszul leszek, lesz, aki szóljon az orvosnak, mert nem jött oda senki, hogy lássa, milyen állapotban vagyunk. Az udvaron, tőlünk távolabb volt még egy sátor kétes kinézetű emberekkel.
Azután egy idő múlva a papot bevitték egy kórterembe, és én egyedül maradtam. Ekkor tört rám a félelem és az elhagyatottság érzése. Ahogy ott magamban küzdöttem, rávilágított Isten, hogy én jobban bíztam emberekben, mint benne.
Isten addig vitte a történetet, amíg mindent, ami biztonságot adott nekem, elvett tőlem.
Fájdalmas volt ráébredni, hogy jobban bíztam más dolgokban, mint Istenben. De tudtam, hogy a körülmények ellenére Isten nem hagyott el, próbáltam Jézusba kapaszkodni.
Eszembe jutott, hogy minden körülmények között hálás kell, hogy legyek. Imádságban hálát adtam az ételért, melegért (akkor még volt), hogy van hova lefeküdjek, és kértem, hogy segítsen és szabadítson ki onnan. Megmutatta az Úr, hogy mennyire kevésre van szüksége az embernek a mindennapokban. Azt mondja, hogy ha van ruhánk, ételünk és ahová fejünket lehajtsuk, legyünk megelégedve, mert a többi csak felesleg, ráadás. Én nagyon gazdag vagyok, sokkal többel megáldott az Úr, mint amire szükségem van az életben. Hálás vagyok ezért, de szeretném észrevenni azokat, akik szükségben vannak és akiken segíthetek. Isten érzékennyé tett a szükségben levők iránt. Hálás vagyok Istennek, hogy megőrzött és hazahozott, hogy itthon gyógyuljak.
Az embert a nehézségek átformálják: átértékeltem életemet. Olyan közel voltam Istenhez, mint még soha azelőtt. Láttam, hogy minden mennyire mulandó, és
csak az marad meg, amit Jézusért tettem.
Rajna Hajni
Torda
Comments