„Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.” (Zsolt 34,8)
Január elsején éjszaka a háziorvosom többnapi lázas állapot és pozitív COVID-teszt után úgy látta jónak, ha sürgősséggel beküld a Debreceni Egyetem Klinikai Központ (DEEK) Kenézy Gyula Campus-ba kivizsgálásra. Meg voltam győződve arról, hogy szokásos felfázásom eredménye a lázas állapot, hiszen nem köhögtem, nem fájt a hátam. Így teljes lelki nyugalommal szálltam be a mentőbe az összes felszerelésemmel együtt, mert előtte a fiamékhoz költöztettek, és nem lehetett tudni, hozzájuk, vagy a saját lakásomba jövök-e vissza. Elbúcsúztam tőlük, és vitt a mentő. Aztán kezelésbe vettek, többszöri vérvétel után mellkas-CT-t csináltak. Egy pillanatra belém hasított, lehet, többet sem a fiamékhoz, sem a lakásomba nem jövök haza, hanem a temetőben kötök ki. Hallottam ugyanis arról a bizonyos „citokinviharról”, amely pillanatok alatt teljes összeomlást idéz elő a szervezetben, ami még fiatalokkal is előfordul. Ez azonban csak egy pillanat volt, mert ezután megismételték a CT-t, és nagy csodálkozásomra kiderült, hogy kétoldali COVID-os tüdőgyulladásom van, 20-20%-ban, ezért rögtön befektetnek és oxigént kapok. Hála Istennek, nem lélegeztetőgépre, hanem csak oxigénpalackra kötve, orromban a csővel. Így voltam tíz napig. Másnap azonnal elkezdték a remdesivires és egyéb infúziós kezelésemet, ami azért nagy szó, mert tudomásom szerint ezt a japán vírusölő gyógyszert csak bizonyos esetekben vetik be, a betegség meghatározott stádiumában. Úgy látszik, nekem ez adható volt, és két hét alatt meggyógyultam. Január 12-én már kijöhettem a kórházból.
A legfontosabb, amit szeretnék megosztani, hogy a pillanatnyi pániktól és egy éjszakai levegőhiánytól (oxigén mellett) eltekintve olyan teljes nyugalomban voltam a gyógyulásom felől, hogy egy percre sem gondoltam többet arra, hogy akár el is mehetek. Pedig közben január 7-én meghalt Miskolcon a sógornőm, aki tünetmentesen viselte el a COVID-ot, és ez eszembe juttatta másik bánatomat, a bátyám halálát, aki 2020. március 16-án halt meg. A bátyám cukorbetegségben, a sógornőm szívbetegségben hunyt el. Csapkodott körülöttem a halál, de én teljes meggyőződéssel hittem, hogy meggyógyulok.
Feljött hozzám két-három naponként a kórházlelkésznő, akit már régen ismertem, hozott igét, és együtt imádkoztunk. Az első alkalommal az én kedves igémmel jött: a 34. zsoltár 8-9. versével:
„Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.”
A másik alkalommal a 107. zsoltárból olvasott:
„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”
– éreztem ezt a szeretetet. A macula degeneratio miatt nem nagyon tudtam olvasni, ezért zsoltárokat, verseket idézgettem magamban. Ma is csodálkozom azon a mélységes nyugalmon, ami akkor erőt vett rajtam. Mintha nem egyedül lettem volna a bajommal, hanem valaki ott lett volna velem!
Ketten voltunk a kórteremben a „Valakin” kívül, egy idős, kilencvenhárom éves csontsovány, sebekkel teli nénivel. Szegény szinte egész nap aludt, csak amikor forgatták, a sebeit gondozták, akkor jajgatott kicsit. Próbáltam vele beszélgetni, de nem lehetett, azt hittem, nem hallja. Az ápolok nagyon kíméletesek voltak vele, mindig bocsánatot kértek tőle, ha fájdalmat okoztak, végtelen türelemmel, óvatosan kezelték.
Este villanyoltás után hangosan imádkoztam érte és az ápolókért, és mondtam a Miatyánkot is. Egyszer csak hallom, hogy nagyon gyengén, de a néni is mondja velem – elsírtam magam. Isten végtelen kegyelmét és szeretetét éreztem…
Úgy éreztem, nemcsak a magam és a néni sorsát tudom rábízni Istenre és Jézusra, de szeretni tudom az Istent, amit addig csak mint parancsolatot fogtam fel. Ő ontja ránk szeretetét, és csupán viszontszeretetet kér tőlünk.
Hálát tudtam adni a meleg kórteremért, az oxigénért, a gyógyszerért, az orvosokért és ápolókért, a gyönyörű zúzmarás fákért, amelyek az ablakból néztek rám… Tíznapi infúzió után gyengén, de gyógyultan jöhettem haza a kórházból. Azt a nyugalmat, szeretetet, amit a kórházban éreztem, soha nem fogom elfelejteni.
Gonda Lászlóné (77)
ny. gimnáziumi tanár, gyülekezeti tag
Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség
Megjelent a Tiszántúli Református Egyházkerület
"Oltalom a Covid-19 idején" című kiadványában,
amely más hasonló írásokkal együtt
az alábbi linken keresztül is olvasható:
https://issuu.com/ttresajto/docs/eoltalom_a_covid_19_idejen
Comments