Úgy gondolom, hogy a COVID előbb-utóbb, így vagy úgy, de mindenkit utolér sajnos. Legjobb esetben tünetmentesen. Ezért a magam részéről úgy voltam vele: állok elébe, essünk túl rajta! Persze azért vigyáztam magamra, és nem is kerültem kapcsolatba senkivel, akiről kiderült volna, hogy COVIDos. Ezért váratlanul ért, amikor észrevettem - a szaglás elvesztéséből -, hogy elkaptam. (Valószínűleg az iskolából, ahol tanítok...) Hála Istennek a tüneteim enyhék voltak. Úgy nézett ki, hogy egy hét alatt át is megy rajtam a betegség.
Aztán egyszer csak kezdődött az egész elölről: hidegrázás, hőemelkedés, szédülés, szívdobogás, kifulladás. A szédülés erősebb volt, mint először, és emiatt feküdnöm kellett. Bevonultam a hálószobába, és csak a magam ellátására keltem fel, a gyerekezést és a háztartást teljesen a férjem vette át (a gyermekeink 8, 5 és 3 évesek). Először zavart, hogy “parkolópályára” lettem állítva. Annyi dolgom és tervem volt! De közben élveztem is, hogy végre van egy kis nyugalmam. A megelőző hetekben már nehezen bírtam a gyerekek állandó nyüzsgését: mintha egy hangyaboly közepén lettem volna! Jó volt végre kicsit egyedül lenni, csendben lenni...
Teljesen új volt a családban ez a “felállás”: eddig még sohasem volt olyan, hogy csak én vagyok beteg, de a család többi tagja egészséges. Ráadásul a férjemnek év elején volt egy hosszú tüdőgyulladása, ezért tartottunk tőle, mi lesz, ha ezt elkapja? Mégis rajtam jött ki csak... Elgondolkodtam, miért lehet ez így? Eddig is úgy vélekedtem, hogy a betegségeknek nemcsak oka van (fizikai és/vagy lelki), hanem célja is. De legalábbis mindenképp érdemes rajta elgondolkodni, hogy mi jót lehet kihozni belőle - egy ilyen helyzetből. Arra jöttem rá, hogy túl sok mindent vállaltam magamra az utóbbi években, és ez a betegség nekem most egy kényszerpihenő. Mert magamtól nem fordítok elég időt csendességre, feltöltődésre, önreflektálásra, a lelki szükségleteimre...
„Áldom az Urat, a ki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim.” (Zsolt 16,7)
Közben az állapotom nem javult, és két nap múlva már azt éreztem, hogy fekve is szédülök. Aggódni kezdtem: mi van, ha a véroxigén szintem észrevétlenül a kritikus szint alá csökken? Rám tört a pánik: ebből még bármi lehet: mentő... kórház... halál... A családomat nagyon nem akartam magára hagyni, még egy napra sem! Így nem volt más esélyem: Istent kértem, hogy harcoljon értem, és harcolja le bennem a vírusokat!
„Mert az Úr, a ti Istenetek veletek megy, hogy harczoljon érettetek a ti ellenségeitekkel, hogy megtartson titeket.” (5Móz 20,4)
Estére jobban lettem. Pár nap múlva elmúltak a tüneteim, bár a fejem még kicsit furcsa, ködös, nagyon enyhén szédelgős volt.
Aztán egyszer csak megint kezdődött minden elölről! Mintha csak egy fordulatos szappanopera szereplője lennék... Mindig, amikor enyhültek a tünetek, és visszatértem a régi kerékvágásba, visszaestem. Nem értettem: akkor most Isten mégsem gyógyított meg? Két hete tart a “libikóka”... Mit kell még megértenem? Mit kell még megtanulnom?
Időpontot kértem egy lelkigondozóhoz (online beszélgetésre természetesen). “Véletlenül” pont volt egy szabad időpontja két nap múlvára! Közben észrevettem, hogy ha a saját szokásos tempómban közlekedek/mozgok a lakásban, akkor egyből jön a szédülés, szívdobogás; ha viszont felére lassítom a tempómat, minden rendben van. Kezdtem tudatosan figyelni erre, hogy eleve lassú maradjak, és észrevegyem a testem jelzéseit. Már nem azért pihentem sokat, mert rosszul voltam, hanem azért, hogy ne legyek megint rosszabbul. A segítő beszélgetés során megerősítést nyertem abban, hogy a testem pontosan leköveti, és jelzi a lelkiállapotomat: szó szerint beleszédültem a saját túlpörgetett életembe! Éreztem, hogy addig nem fogok szabadulni, míg el nem határozom magamat konkrét, gyakorlati lépésekre az életmódomat illetően, illetve az önmagamra odafigyelés kapcsán. Sőt, amíg el nem kezdem ezeket gyakorolni már aznap! Hiszen hiába az önfeláldozás, ha közben kiégek! Hiába a gyermekekről való odaadó gondoskodás, ha közben hagyom magam “leamortizálódni”! Mit ér a fantasztikus napirend, ha közben stresszes vagyok és feszültséget árasztok? Mire jó a gyermekek lelkiismeretes tanítása, ha közben az életemben nem látják azt megvalósulni? Csupa jó dologra törekedtem, de nem a helyes módon...
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall.” (Mk 8,36)
Négy hétbe telt, mire teljes mértékben visszatért az eredeti egészségi állapotom, de a COVID üzenete azt hiszem, még jó ideig el fog kísérni...
Szabóné Pusztai Viki
Levél őfelsége SARS-COVID19-től
Itt vagyok. Megjöttem.
Akár hiszed - akár nem.
Nálam van a vészfék.
Jövök, nem állíthatsz meg.
Nem azért, hogy megrettentselek.
Azért, hogy vedd észre: TE állj meg!
Szállj ki a körhintából!
Ugorj ki a mókuskerékből!
Ülj le egy kicsit..........hallgasd meg
a szívverésedet........hallgasd meg,
mit suttog, mit zakatol a szíved?
Mit kér, miért esdekel
a tested, a lelked?
Tedd félre kicsit a vágyaidat:
arra figyelj, mire van
SZÜKSÉGED......
Ha bekopogok, nem azért teszem,
hogy megijesszelek.
Csak azért,
hogy önmagadra ébresszelek...
Szabóné Pusztai Viki
Comentarios